|
Ha a gyerek...
2007.09.18. 20:02
 ...elégedetlen külsejével
Marci utálta a szeplõit. Ami azt illeti, volt is neki mit utálnia, mert hetvenhat szeplõ virított az arcán. Pontosabban hetvenöt, mert egy - a hetvenhatodik - a füle cimpáján hivalkodott. Az igazság kedvéért el kell mondanom, hogy ebben az utálkozásban Marcinak egyáltalán nem volt igaza. Mert helyre kis szeplõi voltak. Csinosak, jóképûek, vidorak. A legnagyobb akkora volt, mint egy jól táplált borsó, a legkisebb meg, mint egy fogyókúrázó mákszem. Ennek a legkisebbnek neve is volt. Úgy hívták: Szeplõ Szepi. Ott lakott Marci orra tövén. Nos hát ezeket szidta-hordta folyvást Marci. Eladdig és olyannyira, hogy egy szép napon a szeplõk megsértõdtek.
- Még hogy mi vagyunk a csúnyák, ocsmányak, rútak, rettentõek?! Na megállj! - kiabálták. S éjszaka, mikor Marci aludt, uzsgyi, kisurrantak az ablakon. Még az is, amelyik a füle cimpáján feszített, pedig a fülcimpánál elõkelõbb hely nemigen létezik egy szeplõ számára. Ott maradt Marci egy mákszemnyi szeplõ nélkül, mivel - mondanom sem kell - Szeplõ Szepi is ment a többivel. Hogy merre mentek? Merre mehet hetvenhat sértõdött szeplõ? Neki a vakvilágnak.
Marci reggel fölébredt, s valami furcsát érzett. Szalad a konyhába a mamájához, az meg ámulva néz rá, és így szól:
- Jó reggelt, kisfiú! Hát te hogy kerülsz ide?
- Kisfiú? - csodálkozott Marci. - De hiszen én a Marci vagyok.
- Jesszus! - kiáltott a mama, és a világosság fele fordította a fiát. - Tényleg a Marci! De hát hova lettek a gyönyörû szeplõid?
- Nincs szeplõm? - csillant fel Marci szeme, és rohant a tükörhöz.
Valami nem tetszhetett neki abban a tükörben. Mert elkomorodva mondta: - Te anyu, rossz ez a tükör. Egy sápatag gyerek van benne.
- Nem a tükör rossz, kisfiam - csóválta a fejét a mamája -, hanem, tudod, a szeplõk...
Marci most már nem örült annyira, hogy megléptek a szeplõi. "Egy azért maradhatott volna - gondolta magában. - Szeplõ Szepi vagy az, amelyik a fülcimpámon volt." És szomorkásan indult bevásárolni. Mert mindig segített a mamájának, és szeretett is üzletekbe járni. Ot is szerették az üzletekben, mert bár egy icipicit nagy szája volt, azért igen kedves is tudott lenni. De most furcsán, összehúzott szemmel nézett rá a hentes, a fûszeres, az újságos, a virágárus és a zöldséges is.
- Hát a Marci hol van? - kérdezték.
- Én vagyok - mondta rosszat sejtve Marci.
- Nono! - így a hentes.
- Na ne! - így a fûszeres.
- Nana'! - így az újságos.
- Nana! - így a virágárus.
- No ne! - így a zöldséges.
- Merthogy a Marci egy szép szeplõs gyerek, te meg egy sápatag kis fehér bõrû. Nem mondjuk, nem vagy csúnya gyerek, de a Marcihoz képest! Ajaj - mondták és legyintettek.
És bizony aznap Marci egy kicsit mócsingosabb húst, tegnapibb kenyeret, tegnapelõttibb újságot, hervatagabb virágot és halványsárgább sárgarépát kapott, mint máskor. Elkeseredetten rohant fel a lépcsõn, majdnem sírt.
- Mi bajod? - kérdezte a mamája.
- A szeplõim - sóhajtott Marci -, a szeplõimet akarom!
Nosza, nekiláttak, keresni kezdtek õket a lakásban. Még a szõnyeg alá is benéztek. De egy fia szeplõt sem találtak.
Mit volt mit tenni, Marci nekivágott a városnak. Elment a Talált Tárgyak Osztályára.
- Jó napot! - köszönt.
- Jó napot! - válaszolta a Talált Tárgyak Osztályának fõnöke, egy szemüveges, öreg bácsi, s közben fel se nézett az újságból. - Esernyõ? Kesztyû? Aktatáska? Pénztárca? Vagy netán a fejét méltóztatott elveszteni? - A szeplõimet keresem - mondta Marci.
- Milyen volt?
- Barna, kerek. Mind a hetvenhat.
Az öregúr felállt, odament egy nagy polchoz, és beletúrt a limlomok közé. Leemelt egy palacsintasütõt.
- Nyele volt a szeplõjének? - kérdezte.
- Nem - hebegte Marci.
- Akkor ez nem az - állapította meg az öregember, és visszatette a palacsinta-sütõt.
Aztán Marci elé rakott egy diszkoszt, egy csészealjat, egy pudingot, egy ceruzahegyezõt, egy lencsét, egy borsót, egy babot, egy széntablettát, egy cipõgombot, egy inggombot és egy pulykatojást.
- Tessék, mind kerek és barna. Melyik az?
- Sajnos, egyik se - szomorkodott Marci és irigykedve nézte a pulykatojást. A Talált Tárgyak Osztályáról a rendõrségre ment. Itt egy õrmester fogadta.
- Szóval szökött szeplõket keresel?
- Igen.
- Részegesek?
- Nem.
- Loptak?
- Nem.
- Raboltak?
- Nem.
- Mit vétettek a törvény ellen?
- Semmit - mondta Marci.
- Hát akkor? - tárta szét a karját az õrmester.
Elnyargalt hát Marci a tanácsra.
- Szeplõügyben? - ráncolta a homlokát a portás. - Talán az állattenyésztési osztály illetékes.
Az állattenyésztési osztályon egy bácsi éppen egy lovat rajzolt a falra.
- Szeplõ??? Talán szép ló ügyben, fiacskám!
- Nem szép ló, szeplõ - morogta Marci.
A bácsi a fejet rázta, és nagy igyekezettel satírozta a ló sörényét.
- Talán a növénytermesztésnél - mondta.
A növénytermesztési osztályon egy barátságos fiatalember ült, a bal füle mögött egy tulipán, a jobb füle mögött egy muskátli virított, a mellényzsebébe tûzve meg egy búza-, egy árpa- és egy rozskalász.
- Szeplõ? Egy pillanat. - Föllapozott egy nagy könyvet.- Várjunk csak... szépcsalán, szépecske, széphártya, szépike, széplegényfû - olvasta a könyvbõl, és felkiáltott: - Megvan! Szeplõlapu! Ezt keresed?
- Nem laput, a saját szeplõimet - magyarázta Marci.
A felvirágzott fülû elkomorodott.
- Pedig olyan szép ez a szeplõlapu. Úgy is hívjak, hogy Boldogasszony csepegtette fû, forrasztófû, méregvonófû, párducfû meg viaszfû.
A fiatalember belemelegedett az olvasásba, már nem is nagyon törõdött Marcival.
- Azt is felolvasom neked - kiáltotta, hogy a szittyót hányféleképpen hívják!
Marci óvatosan kihátrált a szobából, de a fiatalember észre sem vette, sorolta csak a szittyó neveit. Marci még a lépcsõházban is hallotta: csurikló, csuhi, fülemülefû, kancsuka, kaszitkó, semõk, sisák, sörkefû, szövõke.
- Ej - sóhajtott odakinn -, kaszitkó, semõk, sisák! Hol lehetnek a szeplõim?
Még szerencse, hogy meglátta Mikkamakkát. Egy ligeti padon ült Mikkamakka, és lógázta a lábát.
- Hat te? - kérdezte tõle Marci, és lehuppant mellé a padra.
- Kóbor szeplõket figyelek - mondta Mikkamakka -, nagy ma a szeplõjárás.
- Csak nem? - csillant fel Marci szeme. - Hány szeplõt láttál?
- Hetvenhatot - mondta Mikkamakka, és a szeme sarkából Marcira pislantott. - Itt masíroztak. Gyalog mentek szegények, mert nem volt villamosjegyük.
- Merre mentek? - kérdezte izgatottan Marci.
- Erre - mutatta Mikkamakka.
Marci meg uzsgyi, már ott se volt! Rohant a szeplõk után.
Meg is találta õket hamar. Egy árokparton ültek és szomorkodtak. Hetvenhat szomorú szeplõ. Azaz csak hetvenöt, de ez majd késõbb derül ki.
- Olyan jó lenne, ha visszajönnétek - mondta nekik Marci.
A szeplõk gyanakodva néztek rá.
- És nem szidsz többet bennünket?
- Soha - válaszolta mély meggyõzõdéssel Marci.
- Nem mondod, hogy rondák vagyunk, hogy csúfak vagyunk, hogy rettenetesek vagyunk, hogy ocsmányok vagyunk?
Marci rázta a fejét.
A szeplõk erre visszamasíroztak az arcára. Marci már-már elmosolyodott, amikor valami furcsát érzett.
- Mindnyájan megvagytok? - kérdezte aggodalmasan.
- Egy pillanat - mondta az, amelyik a fülcimpáján ült -, megszámoltam. - Aztán ijedten fölkiáltott: - Szeplõ Szépi elveszett! Nincs senki az orrod tövén.
Nosza, keresni kezdtek. Ez már könnyebben ment, mert a szeplõk is segítettek. Meg is találták hamar. Egy akáclevélen ült.
- Szervusz, Szeplõ Szepi, gyere vissza te is! - mondta neki Marci.
De Szeplõ Szepi rázta a fejét.
- Nem mehetek - mondta -, mert akkor ez egyedül maradna. - És maga melle mutatott.
Ekkor vették észre - Marci és a szeplõk -, hogy Szeplõ Szepi mellett ül valaki. Egy ijedt, idegen kis szeplõ.
- Bemutatom Szeplõ Sziszit - mondta Szepi. - A legjobb barátom. Szegény nagyon magányos.
- Bizony - mondta Szeplõ Sziszi -, csak kódorgok, csámborgok, kujtorgok, csavargok, lézengek, lõdörgök, de szerencsére most már van egy barátom. Igaz, Szepi?
- Igaz - mondta Szepi szomorúan. - S ezután már együtt kódorgunk, csámborgunk, kujtorgunk, csavargunk, lézengünk és.. . és... mit is mondtál még?
- Lõdörgünk.
- Igen, lõdörgünk, mert mi sosem hagyjuk el egymást.
- Tudjatok mit? - mondta erre Marci. - Sziszi is költözzön az orrom tövére. Van ott még hely Szepi mellett.
- Igazan?! - kiáltották boldogan mindketten, és odapattantak Marci orra tövére. Sziszi még kicsit izgett-mozgott a boldogságtól.
- Gyönyörûséges! - mondta. - Legjobb szeplõnek lenni egy orrtövön.
- És a fülcimpa, az neked semmi? - méltatlankodott az, aki Marci fülcimpáján lakott. De nem törõdött vele senki.
Hazaértek.
- Na végre, hogy mindnyájan megvagytok - mondta Marci mamája, aztán jobban szemügyre vette a fiát. - Azért valami furcsa van rajtad.
- Talán Szeplõ Sziszire gondolsz - mondta Marci. - Nem engedhettem, hogy kódorogjon, csámborogjon, kujtorogjon, csavarogjon, lézengjen, lõdörögjön, barát nélkül szomorkodjon.
Hát így történt. S ha találkoztok egy szép kisgyerekkel, akinek éppen hetvenhét szeplõje van, hát az a Marci.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
