Érdekes környezetben, az ének teremben tartottuk meg a Márton napot. A saját osztályunkban szerelési munkálatok folytak, ezért aznap délutánra átköltözött a kis csapat.

Először eljátszottuk Szent Márton legendáját.

Természetesen Márton volt MártonJ, 

Zalán lett a koldus.

 A fiúk többsége katonának állt,

a lányok pedig libává változtak.

A katonák Mártonnal együtt Amiens városába igyekeztek. Hideg tél volt, a sűrű hóhullásban késő este érkeztek a város falaihoz. Megzörgették a kaput. 

- Engedjetek be! Fontos levelet hoztunk.

 Márton nyöszörgésre lett figyelmes.

A kapuban Zalán koldus didergett:

- Segítsetek, vitéz urak! Éhes vagyok, napok óta koplalok, a hidegben majd meg fagyok. Szánjátok meg a nyomorult koldust!

 A lovagtársak csúfolódni kezdtek: - Majd bizony a palástunkat adjuk oda!

 - Mi is éheztünk, fáztunk, ne állj az utunkba!

- Hallgassatok!- kiáltott fel Márton. - Bizonyosan azért került ez a szerencsétlen a mi utunkba, hogy mi segítsünk rajta.

- Hogy akarsz segíteni, hisz a mi élelmünk is elfogyott!

 - Valóban, szegény ember, kenyerem nekem sincs, de a köpenyem megosztom veled, legalább a hidegtől védve légy!

 - Ostoba vagy! Hosszú még a tél, most Te fogsz megfagyni fél köpenyben.

 - Nem, barátaim, a jótett melege átjárja a szívet.

Aki másokon segít, meg nem rövidülhet. Azon az éjszakán Márton különös álmot látott. Ott állt az Úr trónusánál, körül a fényes angyali sereg. Az Úr vállán Márton megpillantotta azt a fél köpenyt, amelyet az este adott a szegény koldusnak.

Az Úr pedig így szólt:

- Tudd meg, Márton, ha bármi jót teszel a legkisebb testvéreddel is, azt mindig velem teszed. Mikor Márton reggel felébredt, szilárd elhatározás született szívében:

- Nem akarok katona lenni, Jézus barátja vagyok. Nem kell a kard, a páncél, ami eddig védett. Nincs rá szükségem! Elmegyek és a szegényeket, árvákat, gyengéket fogom védeni.

 Így is történt, védte a gyengéket, szegényeket, sok barátot szerzett magának, mindenki szerette.

 Vándorlásai során Toursba érkezett. A városban akkor halt meg a püspök. A nép Mártont kérte: Légy a püspökünk! Légy a mi vezetőnk!

 - Nem akarok püspök lenni. Nekem nem kell rang, méltóság! Nagyon megijedt Márton és elmenekült a város szélére, ott bebújt a legkisebb ház libaóljába.

A városlakók egész nap keresték, nagy szomorúsággal kutatták.

 - Ő a szegények gyámolítója, egyszerű, igazságos pap. Ő legyen a mi püspökünk!

 - Meg kell találnunk! Végtelen szeretete, jósága áldást hoz városunkra!

 - Igazságos, megvédi az ártatlanul üldözötteket.

 - Keressük! Meg kell találnunk!

 - Figyeljetek! Ott, a ludak óljában éktelen gágogás van, nézzük meg!

 - Idebújt a ludak közé, de azok elárulták rejtekhelyét.

- Látom, nem bújhatok el a püspökség elől, a feladatot vállalom, ha egyszerű remete életemmel együtt elfogadtok. 

Ettől kezdve Márton a nép szeretett és hűséges pásztora lett. Mindenki tisztelte és szerette. 

A történelem lapjai úgy emlékeznek meg róla, mint aki a legnagyobb külső és belső szorongatásban is a testvéri szeretetet tette meg Isten szeretetének mércéjévé!

Ezután a megható történet után, mindenki odaült a legjobb barátja mellé. S mivel a Márton nap a felebaráti szeretetről, a jóságról is szól, Márton napi

szívsütit

 ettünk, megfelezve azt társunkkal.

Mindenki elmesélte, hogy miért fontos neki a barátja, és miért kedveli őt.

Jóérzéssel töltött el mindenkit, hogy fontos a másiknak és, hogy ennyire kedvelik. Beszélgettünk arról, hogy milyen fontos a barátság és, hogy barátok nélkül mennyivel sivárabb lenne az életünk.

"Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, BÁR SOSEM VOLTÁL JOBBAN.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, AMIKOR MÉGIS GOND VAN.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, TITKAINK MOST IS SZÉPEK.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, AMIKOR MINDEN RENDBEN.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, AMIKOR LÁZADSZ CSENDBEN.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, IGEN, ÉN MINDENT ÉRTEK.
Még számíthatsz rám, gondolhatsz rám, BÁRMI HOZ TÉGED HOZZÁM!”

                                                                                                                Zorán